Mint égen a csillagok
aurora story time links home tumblr


Jobb vagyok magával
2016. július 17., vasárnap | 15:37:00 | 0 comments

Típus: Sherlock és Watson /Elementary/ fanfiction
Korhatár: 12+
Megjegyzés: Az első igazi ff-em, szóval a véleményeknek nagyon örülnék!:) Kellemes olvasást!

A kávéfőző két halk pittyegéssel jelezte, hogy az ital elkészült, mire a konyhában álldogáló fiatal nő már nyúlt is a poharáért. Bár még csak pár perce volt ébren, mégis meglehetősen éber volt; ellenőrizte a postaláda tartalmát, csinált reggelit, és nem  utolsó sorban azt is észrevette, hogy lakótársának vendége van; egy modern, rózsaszín sál pihent a fotel támláján.
Biztos már régen edzett - gondolta keserűen Joan Watson, mikor elgondolkodott azon, vajon miért éppen most kereste társa egy hölgy társaságát. Idegesítette, hogy az otthonát, amely nem is volt igazán az övé, meg kellett osztania más nőkkel is, akiknek a többségét ráadásul még csak nem is ismerte. Ám még tisztán élt az emlékezetében az az alkalom, amikor Holmes egy gyanúsítottal szűrte össze a levet... A hátán végigfutott a borzongás.
Időközben leült az étkezőasztalhoz, megpróbálta elterelni a gondolatait, így miközben iszogatta a kávéját, belelapozott egy régebbi aktába. Szerelem vezérelte gyilkosságról volt szó benne, az asszony féltékeny lett a húgára, mert azt hitte, viszonya van a férjével, így megölte mindkettejüket. Watson dühösen csapta be a könyvet.
- Sok cukorral szeretem a kávét - szólalt meg valaki hátul.
Joan kíváncsian megfordult, hiába volt nagyjából tisztában vele, mit fog látni; egy csodaszép nőt, akit teljesen elvarázsolt Sherlock esze és titokzatossága, valószínűleg azért, mert ő maga teljesen sötét.
- Jó reggelt, Joan vagyok - Watson igyekezett normális hangnemben beszélni az aktuális üdvöskével, nem akart felségterületi harcokba bocsátkozni, mert tudta, nem jönne ki belőle jól. Attól, hogy ő lakik Sherlockkal, még nem jogosítja fel arra semmi, hogy ő döntse el, kivel bújik ágyba.
- Aha, kit érdekel - nézett rá mogorván a vendég, miközben a körmeivel dobolt a konyhapulton - , azt mondtam, sok cukorral szeretem a kávét.
- Elsőre is kiválóan hallottam, Ms...
- Dolly vagyok, és ha még nem jött volna rá, a kávémra várok - felelte szemtelenül Dolly, a szeme villámokat szórt, mintha a puszta tekintetével akarná megölni a nyomozónőt. Joan álla leesett, majd szépen lassan elkergette azt az álmot, hogy ebből nem lesz balhé.
- Elnézést, de mégis mit gondol, ki vagyok én, valami pincérnő? Hát tájékoztatom, hogy nem, én Sherlock segédje vagyok! - kérte ki magának.
- Aha, én meg a barátnője, szóval elvárom, hogy megtegye, amit mondok!
- A barátnője? Ne röhögtessen! Számára a szex csupán egy testedzés...  
- Oh, igen? Fogadok, magával még nem edzett, és azt garantálom, hogy nem is fog! Tűnjön el a közeléből!
- Mi folyik itt? - lépett ki Sherlock Holmes a hálószoba ajtaján. Egyetlen szál alsót viselt, a haja zilált volt, az arca pedig arra utalt, hogy szívesen aludt volna még. Joan szíve ellágyult, mikor meglátta, de csak egy röpke pillanatra.
- Ez a nő... - kezdte Dolly, mikor a férfi egyetlen intéssel elhallgattatta. 
-  Dolly, azt hiszem, neked most menned kell - jelentette ki halkan a detektív, közben végig Watson szemébe nézve. Csalódást látott benne, keveredve valami mással, amelyet nem tudott felismerni - vagy csak nem akart, mert félt a következményeitől.
Dolly felkapta a sálját és a kabátját, amely a fogason lógott, végigtekintett a szobán, végül a tekintete megállapodott Joan-en, dühösen fújt egyet, majd elhagyta a házat.
Az elkövetkezendő öt percben egyikük sem szólalt meg, csak nézték egymást, mintha nem igazán tudnák, mit kellene mondani. A nőben kavarogtak az érzelmek, nem tudta eldönteni, melyik az erősebb; a harag, a mérhetetlen csalódás és düh, vagy a könnyed, kellemes bizsergés a gyomrában, amiért ismét látja a társát. Sherlock szégyellte magát Dolly miatt, ha tudta volna, biztosan visszacsinálja a dolgokat, viszont képtelen volt rá, ahogyan arra is, hogy végre elmondja az igazat.
Watson törte meg a csendet.
- Elegem van ebből, én ezt már nem bírom tovább, Sherlock! - rogyott le a fotelbe, arcát a kezébe temetve. Legszívesebben sírt volna, márpedig azt nem teheti meg mentora előtt.
- Sajnálom, de tudja, mit gondolok...
- A legkevésbé sem érdekel, hogy vélekedik erről a témáról! Minden reggel arra kelek, hogy valami fruska álldogál a konyhában, tőlem követelve a kávéját! Tudja, milyen megalázó ez nekem? - fakadt ki őszintén Joan, felnézve a mellette álló emberre. Arra, akit a legjobban gyűlölt és szeretett egyszerre.
-  Ez hozzám tartozik, Watson, nem tehetek róla! Ha ennyire nem viseli el, akkor kénytelen lesz elmenni! - kiáltotta Holmes, de abban a pillanatban, ahogy a szavak elhagyták a száját, már meg is bánta. Nem bírná ki egykori segítője nélkül egyetlen percig sem.
Joan-re úgy hatott a felismerés, akár egy villámcsapás. Talán mégsem volt jó ötlet együtt élni azzal, akivel együtt is dolgozik, pláne így, hogy gyengéd érzelmeket táplál iránta. Könnyeivel küszködve tápászkodott fel a szófáról, majd elindult az ajtó fel. Készen állt arra, hogy elhagyja a házat, a lakóját, és minden érzelmét. Még akkor is, ha közben úgy remegett, mint egy falevél.
Sherlock azonban nem akarta ezt, és abban is biztos volt, hogy soha nem is fogja. Partnere után nyúlt, elkapta a karját, és maga felé fordította. A könnyeket látva megfájdult a szíve.
- Kérem, ne menjen el. Hülyeség volt ez a részemről, hatalmas baromság, és nem csak Dolly, hanem ez az egész. Nem kellene összefeküdnöm fél New York-kal, és nem is érezném rá a késztetést, ha tudnám, hogy az, amit akarok... akit akarok...
Joan megdermedt. Érdeklődve nézte a fölé magasodó arcot, ugyanakkor rettenetesen félt attól, amit hallani fog.
- De mindegy is, nem ez a lényeg. Emlékszik, milyen voltam, mikor maga idekerült? Egy öntelt, önző barom voltam, akit nem érdekeltek más lények, csak saját maga. Persze, segítettem embereknek azzal, hogy megoldottam az ügyeiket, de pusztán a magam érdekében tettem, hogy még esetet tudhassak magaménak. És akkor megjelent ön, mintegy lámpásként a sötét alagútban, mutatta nekem a kiutat. Úgy is vállalt engem, hogy már nem volt kötelessége, mellém szegődött, és valaki mást kovácsolt belőlem, valaki jobbat. Már nem csupán a saját jólétem érdekel, foglalkozom a többi emberrel is. Jobb vagyok magával, Watson. És tudja, miért van ez így? Tudja?
- Ne-nem - nyögte ki Joan reszketve. A szíve a torkában dobogott, a szeméből folyamatosan áramlottak a könnyek. Kényszere támadt, hogy felemelkedjen, és megcsókolja a férfit.
- Nem is sejti? Én mindig azt hittem, teljesen tisztában van vele. Watson, én szeretem magát. Jobban, mint eddig bárkit szerettem, és valószínűleg jobban, mint valaha bárkit is fogok. Maga miatt feladtam az önálló karrieremet, vállaltam, hogy segítek önnek, amíg ki nem tanulja a szakmát, az istenit, még azt is hagytam, hogy itt lakjon! Hát tényleg nem vette észre?
Joan számára eltűntek a szavak. Meg sem bírt szólalni, miután hallotta a vallomást. Ha egy filmben hallotta volna, azt hitte volna, valami vicc, de Sherlock Holmestól ez több volt, mint elvárható.
Felemelte a fejét, egyenesen mestere szemébe nézett, s óvatosan átkulcsolta karjaival a nyakát, majd át sem gondolva, mit tesz, az ajkára tapasztotta az ajkát. 
Holmes egy másodpercre meglepődött, aztán már vissza is csókolt, noha nem úgy, mint eddig. A többi nőt mindig durván, akaratosan csókolta, ellenben azt a személyt, akit igazán szeretett, finoman, lágyan, úgy, mintha egy igazi kincset emelt volna a szájához.
Ott álltak, percekig egymást ölelve és csókolva, nem tudtak betelni a gyönyörrel. Olyan régóta várták már, hogy ez valós legyen, és annyi minden történt...!
- Tudja, Watson - szakította meg egy pillanatra a csókot Sherlock -, bármit fel tudok deríteni. De azt hiszem, a szerelem rejtélyei túlmutatnak a képességeimen.