Mint égen a csillagok
aurora story time links home tumblr


Első nap - Álmok és rémálmok
2016. szeptember 1., csütörtök | 7:31:00 | 4 comments

Hú, azt hiszem, leszakad a lábam. Persze, így jár az, aki csak váltóruhát visz magával, cipőt nem - megjegyzem, a matrózblúzom és a szoknyám a táskámban található, természetesen begyűrve, mert úgy kell azt. De hogy mindenki számára világos legyen, mi is történt ezen a szent napon, kezdem a legelején.
A barátnőmmel megbeszéltük, hogy találkozunk hétkor a suliban, ezért már fél hatkor felkeltem, és nekiálltam a lehető leggyorsabb tempóban készülődni. Mivel előző nap jártam a fodrásznál (levágták a hajamat, hihihi), ezért nem kellett hajat mosnom, szóval volt még pár felszabadult percem. Magamhoz képest szerintem elég hamar elkészültem , bár anyum tuti nem ezt mondaná , ám mikor megláttam a tükörképemet, elszörnyedtem. Utálom a szoknyákat, mert olyan lábaim vannak, amiket senkinek sem kellene látnia, még nekem sem, ráadásul a matrózblúzban megsülök, mivel kétmillió fok van ma, és persze annak hosszú az ujja. Röviden, tökéletesen indult a reggel.
Vagy nem.
Letettük a húgomat ott, ahova mennie kellett, összeütköztünk egy lámpaoszloppal (nem részletezném), és tizennyolc perces késéssel, de megérkeztem a suliba. Nagyon örültem, hogy végre találkoztam azzal a néhány osztálytársammal, aki még normálisnak mondható, egész jó nap lett volna volt a mai, viszont az a négy osztályfőnöki, amit ki kellett bírni... Semmi újdonságot nem tudtunk meg, csak megkaptuk az ellenőrzőnket, és azt a kis füzetet, ami kell az ötvenórás közösségi szolgálathoz. Magamhoz híven már rögtön az első oldalt elrontottam, a címhez írtam be a telefonszámot, de senki sem lepődött meg, nem is én lennék, ha valamit nem rontanék el.
És most jön a feketeleves. Lementünk megnézni a büfébe, hogy vajon egy helyre kerültünk-e a szeretetszolgálatnál, és kivel futottunk össze? Na, kivel?
Igen, vele. A Köcsög Seggfejjel, akit mostantól kezdve csak KS-ként fogok emlegetni. Mikor először megláttam, kimentem a helyiségből, azt mondogatván, hogy nem, engem nem érdekel, hagyom a francba. Hát, mit mondjak, önetetésnek jó volt, másnak nem. Miután visszamentem (mert vissza kellett), és egy pillantást vetettem rá, észrevettem, hogy engem bámul úgy, mintha még nem látott volna fehér embert. Nem igazán tudtam mit reagálni, elfordultam, és vissza sem néztem, noha utána egész nap rajta agyaltam.
Pontosan tudom, hogy szórakozott velem, és bármikor megteheti újra, mégis borzasztóan szeretnék vele elbeszélgetni, mert bármennyire is mazochista és őrült ez a dolog, de hiányzott.
A legjobb barátja még oda is jött hozzám, hogy mi a bajom vele, ami elég nagy pofátlanság, tekintve, hogy nem én használtam ki őt, én csupán megmondtam neki, hogy én ezt ebben a formában nem kívánom folytatni, nem leszek játékszer. Jó, nem egészen így mondtam, de ez volt a lényeg.
Visszatérve a lényegre (vagyis az iskolára, mert nem vagyok hajlandó egy egész bejegyzést szentelni KS-nek, még akkor sem, ha nagyon szeretnék), elég furcsa, hogy tizedikes vagyok, nem én vagyok a legkisebb (én vagyok a legalacsonyabb az osztályban, a francba), vannak új gólyák. A kilencedik valahogy hozzám nőtt, megszoktam, gyanítom ez lesz a tizedikkel is, csak el kell teljen egy kis idő.
Voltam bent párszor a suliban nyáron (papírokért), és olyan csöndes volt, hogy imádtam ott lenni, de azért be kell vallanom, ez a nyüzsgés hiányzott már.
Nagy elvárásokkal tekintek erre a tanévre, remélem, nem fogok meghalni, menni fog a tanulás, lesz egy kis szabadidőm, meglesz az ötven óra, és valami azért össze is jön:)
Köszönöm annak, aki ezt végigolvasta, és azoknak is, akik voltak olyan eszméletlenül drágák, hogy kommenteltek, feliratkoztak, imádlak titeket!