Mint égen a csillagok
aurora story time links home tumblr


Time of our lives - Johnlock
2016. szeptember 25., vasárnap | 12:18:00 | 8 comments





Helló, mindenki! Ezen a csodálatos vasárnap estén (áh, holnap suli, és írunk franciából) egy Johnlock sztorival készültem. Előre szólok, hogy aki rosszul van a sorozattól (AZ NEM EMBER!), és utálja a párosukat (CSAPD LE A FEJÉT!), az most hoppanáljon el innen, mert számára igencsak, khm, érdektelen és zavaró lehet ez a szösszenet. Aki marad, annak jó szórakozást kívánok, legyetek kommentelős kedvetekben!
Kis összefoglalás:
- Johnlock /John Watson + Sherlock Holmes/
- slash (lenne, ha lenne, de nem lövöm le a poént)
- szomorú (tudtok erre szakkifejezést?), sírós, hüpp-hüpp
- zene: katt
Fogalmam sincs, mit írjak így, hogy tudom, ezek lesznek az utolsó szavaim magához. A legtöbb ember nyilván klisékkel dobálózna, és lesírná a papírt, amiért soha többet nem találkozhat az egyetlen emberrel, akivel valaha is törődött, de ismer, tudja, hogy mennyire hányhatnékom van az ilyenektől. Mégis, nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem mondom el azt, amit el kell.
Tudja, mikor először találkoztunk - sikítson, ha kezdek a többi idiótára hasonlítani a visszaemlékezésekkel! -, és értetlenül bámult rám a következtetések levonása után, azt hittem, maga is olyan lesz, mint az emberek többsége; bugyuta és értetlen. Ez volt az első benyomásom önről, és mint azzal tisztában van, nem szoktam tévedni.
De akkor megtörtént.
Túl a tátott száján és a botot szorító kézen megláttam valamit, ami addig olyan kevésszer tűnt fel az embereken; értelmet. És az értelme, John, reményt adott nekem, Sherlock Holmesnak, akiről köztudott, hogy nem hisz az ilyesfajta dolgokban. Ekkor lepett meg először.
Magam sem tudom, mi jött rám, szinte reflexből felajánlottam, hogy költözzön hozzám, pedig tudtam, hogy senki sem tudná elviselni a velem járó, kissé talán furcsának tűnő dolgokat. Maga ebben sem okozott csalódást. Kitartott mellettem, figyelt rám még akkor is, mikor összeházasodott Mary-vel, noha lett volna sokkal jobb dolga is.
Mary... Megmondom őszintén, mikor megtudtam, ki is ő, egyáltalán nem volt szimpatikus. Nem mintha adnék ilyenekre, de vele kapcsolatban olyan erős volt az ellenszenvem, hogy néha még a későbbiekben is nehezemre esett elviselni szegényt, aki semmiről sem tehetett. Egy valamiben volt csak bűnös; hogy maga szerette. Ennyi elég volt ahhoz, hogy kiborítson.
Ha nem az lenne a helyzet, ami, biztos, hogy nem írnám le ezeket a sorokat. De tudnia kell, John, muszáj tudnia, hiszen ezek után már nem leszek része az életének, és nem akarom, hogy úgy haljak meg, hogy nem mondom el azt, ami miatt a legtöbbet éltem.
Maga az oka mindennek.
Tudja, voltak olyan pillanatok, mikor elhittem, hogy azt a furcsa, bizsergető érzés gyomortájékon nem csak én érzem, hanem maga is. Elhittem, hogy igaza lehet Mrs. Hudson-nek, Lestradenak, Mollynak, még Moriartynak is abban, hogy mi ketten esetleg... lehetnénk valami egészen mások. Jelenthetnénk mást egymásnak. Annyira akartam ezt, mint még soha semmit életemben, képes lettem volna ezért meghalni. Képes is vagyok. Magáért megyek a halálba, John. Látja, ennyire szeretem magát.
Magát, aki annyiszor lenyűgözött a személyiségével. Magát, aki a legigazabb és hűségesebb barát, akit ismertem. Magát, akinek Mary, és a születendő kisbaba az élete.
Az esküvőn úgy éreztem magam, mint aki fuldoklik. Tudtam, hogy az álmom, amelybe már annyira beleéltem magam, nem lesz több, mint értelmetlen képzelgés, amivel magamat kínzom, és ebbe egyszerűen nem tudtam beletörődni. A mai napig emlékszem arra, ahogy ott állok, azt a beszédet mondom, amit mindenki elvár, és nem azt, amit valójában mondani akarok, ami a szívemből jönne. Maga előtt azt sem tudtam, hogy van szívem.
Aznap este nem bírtam aludni. Forgolódtam, tárgyakat csapdostam a falhoz, ezzel felverve álmából Mrs. Hudsont, aki riadtan fel is rohant hozzám, azt kérdezgetve, mi bajom. Kétségbeesetten elregéltem neki mindazt, amit éreztem. Elmondtam mindent magártól, rólunk, arról, ami lehetett volna, a köntösébe kapaszkodva zokogtam, mint holmi hisztis kisgyerek, aki nem kapta meg az áhított játékot. Maga volt a játékom, John. A drogom, amire ráfüggtem, és aminek mindig is a rabja leszek. A mentsváram, ami megvédett mindentől és felemelt a földről.
Azt szeretném, ha így emlékezne rám, Sherlock Holmesra, a zseniális szociopatára. Akit megmentett.
Remélem, olyan élete lesz, amilyenre vágyott, mert megérdemli. Legyen mindenkinél boldogabb, John.
Szeretettel, Sherlock.

John Watson könnyei gyorsan, vég nélkül áramlottak a szeméből, miközben újra és újra elolvasta néhai társa levelét. Az ágyán ült, kezében a papírral, amely annyi fájdalmat okozott neki, és azon gondolkozott, mitévő legyen. Végül elterült a fekhelyén, magához ölelte az üzenetet, és csak suttogott.
- Én is szeretem magát...