Mint égen a csillagok
aurora story time links home tumblr


Radnóti emlékére
2016. november 9., szerda | 13:26:00 | 0 comments

 
Már az ágyban voltam, mikor eszembe jutott, hogy valamit, a mai napra felírt legfontosabb dolgot nem tettem meg. Megtehettem volna, hogy elfeledem az egészet, behunyom a szemem, és elalszom, de inkább felkeltem, gép elé ültem, és elkezdtem bepötyögni ezt a bejegyzést. Mert van, aki megérdemli.
Radnóti Miklós (születési neve Glatter) 1909. május 5-én született Budapesten, a modern magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjaként tartják számon, felesége Gyarmati Fanni volt, és még sorolhatnám, de nem életrajzot akarok írni, hanem meg akarok emlékezni a kedvenc költőmről a halála évfordulójának napján (1944. november 9).
Azért halt meg, mert rosszkor született, egy olyan korba csöppent bele, amely megkülönböztette az embereket a vallásuk szerint, elítélte, később ki is végeztette azokat, akik másban hittek, mint "ők", és ez borzalmas. Egy ilyen zseninek, egy ekkora tehetségnek azért kellett meghalnia, mert zsidó volt.
Nem szeretném ezt a bejegyzést arra szánni, hogy kivesézem a holokauszt témát, nincs rá energiám, és hogy őszinte legyek, meggyőződésem, hogy ha ezt megtenném, a kommentek 95%-át ki kellene törölnöm, így rátérek a nagybetűs lényegre.
Két célom van ezzel a poszttal:
  • Megemlékezni Radnóti Miklósról
  • Kedvet csinálni ahhoz, hogy szeressétek őt, olvassátok a műveit
Kezdeném a legnagyobb kedvencemmel, amelyet annyiszor elolvastam/meghallgattam/végigsírtam, hogy hatszáz kézen sem tudnám összeszámolni.
 
H E T E D I K  E C L O G A
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyüszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
félig szítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhet adó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Az utolsó három sor, te jóságos ég...! Egyszerűen szeretem.

Második favorit, amelyet biztos, hogy mindenki ismer:

N E M  T U D H A T O M
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.



Nem tudom, ti hogy viszonyultok Radnótihoz, de határtalanul boldoggá tennétek, ha megírnátok kommentben, hogy szeretitek-e/most kedvet kaptatok-e a versei olvasásához! A kedvenc verse(i)tek címét is megírhatjátok, őszintén kíváncsi vagyok!
 
Nyugodj békében, Radnóti Miklós!