Mint égen a csillagok
aurora story time links home tumblr


Altató
2017. március 31., péntek | 8:36:00 | 0 comments

Oh honey here comes a lullaby
Your very own lullaby

Első Destiel próbálkozás, ez valószínűleg látszani is fog, ahogy az is, hogy még nem tartok ott, ahol megjelenik Cas, haha. De na, azért szeretettel írtamʕ•ᴥ•ʔ
pre-slash // angst // maybe OOC // Dean POV // rövid // nem veszítesz túl sokat, ha nem olvasod el // sad!Dean
Dean nem tud aludni, ezért egy régi dallamot dúdol, melyet egy angyaltól hallott.



Mikor kissrác voltam, édesanyám képes volt akár órákig az ágyam mellett ülve énekelni, csak hogy elűzze a félelmemet, és nyugodtan tudjak aludni. Imádtam ezért.
Miután meghalt, elhatároztam, hogy felnövök; kinevettem a régi önmagamat, amiért olyan hülyeségekre volt szükségem a megnyugváshoz, mint egy altatódal. Ám akkor mindennél jobban akartam, hogy valaki énekeljen nekem.
Nem is valaki.
Te.
Kelletlenül ültem fel az ágyamban, miközben igyekeztem nem felébreszteni a pár méterrel arrébb alvó Sam-et. A franc egye meg ezt az embert, hogy minden körülmények között jól tud aludni!
Bezzeg az én agyam inkább gondolkozik, minthogy kikapcsolna. Pont olyan mazochista, mint amilyen te voltál, ha rólam volt szó.
Szinte természetesnek tűnt, hogy mindent megteszel értem, nem érdekelve, hogy mivel jár ez neked. Ha nem lett volna igaz, biztosan többször elmondtam volna, hogy egy angyal vagy, de úgy, hogy ez így van, eléggé elcsépelt lett volna.
Hirtelen felindulásból a kabátom után kaptam, és óvatosan kiosontam a házból. A tó most is ugyanolyan volt, mint mindig; nyugodt és szeretetreméltó.
Rád emlékeztetett.
Ahogy néztem a boldogan úszkáló halakat, valami eltörött bennem egy pillanatra. Abban az egy másodpercben bármit, még a tulajdon életemet is odaadtam volna azért, ha valaki azt az altatót énekli nekem, amit te szoktál.
Próbáltam felidézni magamban a hangodat, amint halkan, szinte zümmögve a fülembe énekeled azt a dalt, amelyet annyira szerettem. Már-már hallottam is, ahogy ellágyultan nevemet hajtogatod.
Dean... Dean...
Felordítottam, felkavarva ezzel az állóvizet. Castiel, te istencsapása, hol vagy most? Miért nem énekelsz nekem?
Zokogni kezdtem, úgy éreztem, a tó a könnyeimmel telt meg, és akkor, mikor már azon voltam, hogy belevetem magam a vízbe, felnéztem az égre.
A felhők mintha a te arcodat adták volna ki.
S a szél mintha a mi dallamunkat fújta volna.
Szomorúan mosolyodtam el, majd lehunytam a szememet.