Mint égen a csillagok
aurora story time links home tumblr


Emlékszilánk
2017. április 27., csütörtök | 13:02:00 | 2 comments

Kassák Lajos-stílusban íródott, írásjelek, nagybetűk és értelem nélküli, igaz történeten alapuló flangst csoda. Eredetileg százszavasnak szántam, de ismertek, az nem erősségem, azonban még így is meglepődtem, mikor 758 szóval találtam szembe magadat. Olvassátok, és várom a kommenteket.ʕ•ᴥ•ʔ
This is the way that we love, like it's forever,
Then live the rest of our lives, but not together.



mikor belenézek a poharamba öntött kristálytiszta gyönyörű vízbe és meglátom benne saját avarbarna színű szememet azokkal a kis zöldes körökkel amiket egy vasárnapi estén fedeztünk fel mindig eszembe jut ahogy mély tengerkék tekintetedet az enyémbe fúrva simítottál végig holtsápadt arcomon és suttogtad alig hallható szavakkal hogy igen szép mindennél szebb és én alig de mégis hittem neked mert hinni akartam hogy egy hazug embernek biztosan nem lehetne olyan bársonyosan puha az a keze amivel épp a fülem mögé tűrt egy kósza tincset
az emlék hatására a poharat tartó kezem kissé megremeg a víz hullámozni kezd pont mint azon a júliusi estén mikor álltunk egymással szemben a tóban és kegyetlenül erős volt a kísértés hogy magammal rántsalak a víz alá hogy mások ne lássák mit csinálok azzal a piros száddal amivel aznap már nem először mondtad ki hogy szeretlek de mégsem tettem inkább csak bámultam a naplementét és tudod akkor jöttem rá hogy lehet bármi szép de sosem előzheti meg a szemedet amivel akkor is az arcomat kémlelted mintha egy nehéz rejtvény lenne amit újra és újra próbálsz megfejteni sikertelenül és a nap csak ment egyre lejjebb mire végleg eltűnt az eget pedig beborította valami természetes sötétség amely arra a novemberi hajnalra emlékeztetett mikor egyszerre sírtam és nevettem mert annyira fájt hogy közel vagy de mégis olyan távol
távol mint mikor én egy duna melletti faluban rohangáltam éjjel azon keseregve hogy nem vagy mellettem te meg otthon feküdtél a magas és instabil ágyadon lehunyt szemekkel az én arcomat látva magad előtt üzenetek tömkelegét kapva tőlem amikre már válaszoltál is abban a percben ahogy megérkeztek és hiába beszéltünk aznap is két szót az mégsem ugyanaz volt mint mikor a kezedet fogva aludtam el a filmünk után
a szobát belengte a virágillat mintha édesanyád számított volna arra hogy még akkor is ott leszek és nézem a tévé helyett az imádnivaló gödröcskéidet miközben félénken a kezed után nyúlok és igyekszem nem szaporán venni a levegőt nehogy lebukjak hogy te nekem nem egy vagy a sok közül hanem az egyetlen a hétmilliárdból aki számít és hiába gyilkoltak meg addigra már ötven embert a filmben engem egyedül az a kis mosoly foglalkoztatott mikor a forró ujjaid rákulcsolódtak az enyémekre
már a nap is felkelt mire elaludtunk egymást átölelve nem is sejtve mekkora galibát okozunk ezzel a jövendőbeli önmagunknak és mikor pár órával később felkeltem és felnéztem a nyugodt arcodra mindössze arra tudtam gondolni hogy megtaláltam a legtökéletesebb helyet a földön a karjaid között
később úgy tettünk mintha semmi sem történt volna de tisztán élt bennem a kép ahogy apró puszit nyomsz hideg homlokomra félálomban és vallomásokat suttogsz amikre én csak megszorítom a kezed mert túl fáradt vagyok ahhoz hogy kimondjam én is szeretlek de tudod mikor megláttalak vele legszívesebben a képedbe üvöltöttem volna mit érzek de már túl késő volt az ő kezét fogtad az ő szemére mondtad hogy mindennél szebb és én már csak a részeg hajnali órákban kiáltottam reménytelenül a nevedet és a szeretlek szót összefonódva majd hajnali kettőkor felhívtalak sírva hogy sajnálom és te meghallgattál mert a legjobb barátom voltál
aztán ezt is jótékonyan elfelejtettük és én próbáltam nem törődni azzal a kínzó fájdalommal a mellkasomban ami minden alkalommal előtört mikor láttalak de végül ennek is vége lett mikor éjfél előtt két perccel bevallottad hogy szakítottatok és óvatosan megkérdezted hogy van-e kedvem elmenni veled korcsolyázni a befagyott tóra ami gyönyörű volt de még mindig nem annyira mint a szemed ami engem nézett mikor siklottam vigyorogva a jégen és olyan hosszú idő után ismét a kezedért nyúltam ami húzott magával térben és időben és szinte már éreztem a két évvel azelőtti nyár virágillatát a fekete kabátodon amit attól a nagynénédtől kaptál aki annyira szeretett és boldogan konstatálta hogy megint nálad alszom
éjjel csaknem természetesen fogtad meg a kezemet és húztál magadhoz a már-már őrjítően meleg szobádban és kellemesen bizsergető csókokkal árasztottál el amik olyan természetfeletti boldogságot okoztak nekem hogy azt hittem belehalok a gyönyörbe belehalok abba ahogy mélykék szemed engem néz belehalok abba hogy szeretlek
végül igazam is lett abba haltam bele hogy szeretlek de te engem nem eltaszítasz magadtól olyan messzire löksz hogy eszembe se jusson visszamenni hozzád de tudod sosem fogsz sikerrel járni mindig is érdekelni fog mi van veled bármekkorát is ütsz a szívemre azzal a kalapáccsal amit édesapádtól kaptál
mert ha zuhogó esőben és mínusz tíz fokban is csak egy pólóban rohangálsz az utcán olyan emberekkel akiket én nem ismerek olyan helyekre ahol én még sosem jártam úgy viselkedve ahogy én sosem gondoltam volna rólad akkor is aggódni fogod érted
végtére is számomra az örökké tényleg örökké tart.